Hosszú bevezetést nem akarok írni, a múltkor jutott eszembe, hogy mi lenne, ha itt az egyik utcasarokra kiállva minden órában csinálnék egy képet, egy napon keresztül. Na, ez jön most, frissítés óránként, egészen holnap kora délutánig.

Update: Hát készen van, összesen aludtam 3 órát, kis darabokban. Most alszom egy picit, utána összerakom time lapse videóba, hátha jól fog kinézni.

Hogy elébemenjek a kommenteknek: tudom, tanultam az esetből, backup, backup és harmadszor is backup.

Ahogy már korábban is leírtam, Aperture-t használok a fotók feldolgozásához. Egy-egy library-be rendezem egy adott év képeit, így nem nő kezelhetetlenül nagyra az adatbázis de túl sokat sem kell kutatnom egy-egy képért szükség esetén. Így ha mondjuk Christoph Sauserről kellenek a fotók, akkor csak kinyitom a 2008-as és 2009-es library-kat és leszűröm a képeket kulcsszó alapján.

Namost, gond akkor van, ha a library kinyitásánál ezt a képernyőt kapod:

Merthogy ezt írta ki, amikor a múlt héten meg akartam nyitni a 2008-as képeket tartalmazó könyvtárat. Nosza, hamar kiderül, hogy az Alma-Cmd billentyűkombinációt nyomva tartva el lehet indítani az adatbázis konzisztenciáját vizsgáló programot.

Ezt meg is tettem, ami el is indult, majd úgy 60% körül megállt és nem mozdult.

Itt megállt a tudásom, úgyhogy előjegyeztem egy időpontot a Regent's Street-i Apple Store-ban. Itt némi gondolkodás után végül lett megoldás. Az Aperture könyvtárak voltaképpen folderek, a benne levő képeket és egyéb információkat tárolja az adatbázis. Annyi volt mindössze a dolgom tehát, hogy jobb-klikkel megnyitottam a sérült foldert és egy újonnan létrehozott library-ba beimportáltam egyesével a projekteket. Így megmaradt minden képem, azok minden extra információjával együtt (kulcsszavak, esetleges módosítások stb.).

Nagy kő leesett, utána pedig minden library-ről készült egy másolat, így most két példányban megvan minden és én ismét nyugodtan alszom.

Múlt hétvégén volt életem első fizetős bringaversenyfotózása. A feladat annyi volt, hogy menjek el Rubgy-ba (igen, ahonnan a rögbi származik), ahol a Midlands XC versenysorozat első állomását rendezték meg és csináljam azt, amit általában szoktam versenyeken: fotózzak bringásokat. A pénzből, amit kaptam érte, nem fogok 1D Mark III-at venni, de ahhoz képest, hogy csak három hónapja vagyok itt, egész jó.

Ennek megfelelően a pályaudvarra már 7-kor kiértem, bár a vonatom csak 7.50-kor indult, de biztosra akartam menni. A jegypénztárnál ért a hidegzuhany: a jegy 33 fontba kerül. Mondtam hölgynek, hogy tegnap a neten még csak 13 font volt. Persze, válaszolta, ha elővételben veszem meg. A gond az volt, hogy nálam 31 font volt csak, és több körülmény szerencsétlen egyidejű összjátéka folytán nem volt más pénzem mozdítható. Nosza, gyors telefon barátoknak, szegény Tyotyóékat találtam meg, vasárnap reggel hétkor. Mondták, hogy persze, ugorjak fel némi pénzért. Szerencsére bringával voltam, úgyhogy már csak fel kellett tekernem a Euston pályaudvartól a Finchley Roadra, ami a 15 kilós fotóscucc ellenére is sikerült 20 perc alatt.

Itt csíknyi szemmel és 17 fonttal vártak már Tyotyóék, gyors megköszöntem (most mégegyszer: köszi) és gurultam is vissza a Eustonhoz.

Végül elértem a 8.50-es vontatot, amivel gond nélkül leértem Rugby-be (ami tényleg a rögbi szülőhazája).

Amint kiértem a pályára, felhívtam a szervező srácot, aki nagy örömmel üdvözölt, majd adott egy térképet és megmutatta, hogy hol vannak szerinte érdekes helyek a pályán.

Beszélt egy érdekes erdős szakaszról, így a rajtot meg sem vártam, hanem egyből mentem föl oda. Meg is találtam, le is táboroztam az egyik kanyarban, a vakut letettem magam mellé, nagyjából a bringások fejmagasságába lőttem be az állványt. A 24-70-es objektív túl szűknek bizonyult, jól jött a 17-40-es.

Canon EOS 5D | EF 17-40 f/4@20mm | f/5 | 1/250 | ISO 400

Pár kép után továbbálltam, találtam egy másik kanyart. Itt szerencsére mindenki ugyanazt az ívet használta, ez nagyban megkönnyítette a dolgomat. A vakut megint tőlem jobbra raktam le, de ezúttal csak derítésre használtam, hogy ne legyen sötét a bringások nappal ellentétes oldala sem.

Canon EOS 5D | EF 24-70 f/2.8L@70mm | f/3.5 | 1/250 | ISO 100

Az erdős rész sokkal több izgalmat nem ígért, ezért elindultam a pálya másik vége felé, ahol a rendező srác említette, hogy a nyomvonal egy darabon egy motocross pályán megy keresztül. Útközben láttam jönni a később női győztest, az új-zélandi Rosara Joseph-et. A két héttel korábbi angol bajnoki kupafutamot is ő nyerte meg, ezért megfordultam, hogy lefotózzam, pont sikerült, csak azt sajnáltam, hogy a háttérben, ahol a pálya jövet és menet iránya találkozott, pont nem volt egy bringás sem.

Canon EOS 1D Mk II | EF 70-200 f/2.8L@200mm | f/3.2 | 1/1250 | ISO 100

Mire a motokrosszos részhez értem, már nem volt szinte semmi mozgás, úgyhogy visszaindultam a rajthoz. A senior kategória vége érkezett be szépen lassan. Sokaknak a pálya mellett szurkolt a teljes család, a piros ruhás úr mindhárom gyermeke tátott szájjal figyelte Apát, ahogy kicsit kifulladva, de vidáman mesélt a versenyről a célbaérkezés után.

Canon EOS 5D | EF 17-40 f/4@17mm | f/8 | 1/125 | ISO 100

A rajt/cél körül bóklászva fedeztem fel ezt a gyönyörű Klein bringát. Egyből visszaröpített a 90-es évek elejére, a neonsárga bringák időszakába, a Ringlé kulacstartók és a Spinergy kerekek időszakába. Még régi 800-as Grip Shift váltó van rajta, ugye mindenki emlékszik a régi Rapidfire vs. Gripshift hitvitákra?

Canon EOS 5D | EF 24-70 f/2.8L@70mm | f/3.5 | 1/250 | ISO 100

Ahogy a bringa körül tébláboltam, szóba elegyedtem a tulajjal, aki tulajdonképpen a kislányát, Erint hozta ki, aki a fél egykor induló U-10-es versenyen indult. Bár Erin nagyon összpontosított a verseny előtt, sikerült egy gyors sztárfotóra azért sort keríteni.

Canon EOS 5D | EF 17-40 f/4@17mm | f/8 | 1/200 | ISO 100

Fél egykor elindult a gyerekverseny, ami előzetes várakozásommal ellentétben meglehetős komolysággal kezdődött. A koncentráló fejű srác (387) végül gigászi csatában győzte le feleakora vetélytársát (386).

Canon EOS 1D Mk II | EF 70-200 f/2.8L@140mm | f/4 | 1/400 | ISO 100

A gyerekverseny után nem sokkal elrajtoltak az elit és haladó férfiak is. A haladókat a rajt utáni etetőzóna környékén lőttem meg, talán ez volt a legnépesebb mezőny aznap.

Canon EOS 1D Mk II | EF 70-200 f/2.8L@200mm | f/2.8 | 1/1250 | ISO 100

Bár az elitek 7 kört mentek, ezúttal nem bíztam a véletlenre, a rajt után egyből a motokrosszos részhez mentem. Leraktam a kanyarban kicsit feljebb a vakut, hogy derítse kicsit a versenyzők arcát. Amikor egyedül vagyok, nehéz belőni pontosan, hogy milyen erővel villanjon el a vaku, általában kell hozzá 2-3 bringás, hogy pontosan be tudjam lőni a megfelelő értékeket - ráadásul ilyenkor oda kell menni a vakuhoz, állítani picit, majd visszaülni, szóval macera. Ehhez képest hatalmas mázlim volt, mert ahogy jött az első elit versenyző, Lee Williamson, egyből eltaláltam a megfelelő beállításokat. Néha semmi nem jön össze, néha egyből megvannak a kép, amit elképzeltem.

Canon EOS 5D | EF 24-70 f/2.8L@27mm | f/9 | 1/250 | ISO 100

Elindultam visszafelé, az erdős csiki-csukihoz, amikor megláttam a ezt a szöget. Ledobtam magam a földre - majd egyből felugrottam. Sikerült egy jókora csalánba feküdnöm, de annyira, hogy még hétfőn is a hasamat vakargattam. Kicsit óvatosabban hasaltam le ismét, és sikerült olyan szöget találni, hogy benne legyenek az elöl tekerő srác, az üldözők, a kutyatejek és NE legyen benne a nagy sárga műanyagdarab, pár méterrel feljebb.

Canon EOS 1D Mk II | EF 70-200 f/2.8L@170mm | f/4.5 | 1/1600 | ISO 100

Az eddigi pályák, amiket itt Angliában láttam, nem igazán voltak izgalmasak vagy tecnikásak, ha udvarias akarok lenni, azt mondom, gyorsak voltak, ha udvariatlan, akkor azt, hogy baromi unalmasak. Ilyenkor nekem is nehezebb a dolgom, mert ha nincsenek nagy mászások vagy durva dh részek, akkor nekem sincs mit mutatnom. Ez a kép ugyanott készült, ahol a legelső, csak itt más szögből, kicsit távolabbra álltam, de a vakut szinte ugyanoda állítottam. Mázlim volt, mert pont egy olyan pontot világítottam meg, ahol egy gyökéren kellett átmenniük, amin a legtöbbjüknek ügyeskedni kellett, hogy átjusson, így sikerült egész jó képeket csinálni.

Canon EOS 1D Mk II | EF 70-200 f/2.8L@145mm | f/2.8 | 1/250 | ISO 100

Lassan közeledett a verseny vége, de én még bóklásztam picit az erdőben. Találtam egy kis saras gödröt, ami nagyon megtetszett. Beültem az aljába és vártam a versenyzőket. Akik ekkor már nagyon ritkásan jöttek, lévén hogy már csak az elit férfiak voltak kint a pályán. Így nem nagyon volt lehetőségem próbálkozni, de Lee Williamsonnal, a későbbi győztessel ismét szerencsém volt, jól választottam meg a vaku erősségét, így itt sem volt szükség további állítgatásra. Az üröm az örömben az volt, hogy a vaku talpának a menete, amivel fel szoktam erősíteni az állványra, eltört, úgyhogy sürgősen kell majd kerítenem valamit a következő versenyig.

Canon EOS 5D | EF 17-40 f/4L@17mm | f/4 | 1/160 | ISO 400

Az eredményhirdetésnél volt egy kis malőr, majdnem 40 percet kellett várni az érmek kiosztásáig, amit nem vártam volna meg normál esetben, de most maradnom kellett, mint hivatalos fotósnak. Persze így lekéstem az ütemesen közlekedő vonatot és egy órát kellett várnom a következőre, de addig kényelmesen elücsörögtem a napon és olvasgattam.

A héten nincs verseny, a jövő héten Houffalize-ben lesz világkupa, még kérdéses, hogy el tudok-e menni, hamarosan kiderül.

Hát ezt is megértük :)

http://www.britishcycling.org.uk/web/site/BC/mtb/EventReports2009/20090419_mids_xc_r1.asp

Saját beszámoló majd holnap.

Múlt héten a sherwoodi erdőben jártam (Robin Hoodot nem láttam), Nottingham felett kettővel, ahol az otthon kupafutamnak megfelelő versenyt tartották. 5 verseny alatt aki a legtöbb pontot gyűjti, az nyer, elég egyszerű.

Ismét volt két útitársam, ezúttal Bea és Balázs, akik ezúttal a versenyre is velem tartottak, nem csak a legközelebbi városba néztek be, mint múltkor Dimiék.

Reggel elég korán érkeztünk, így pont elkaptuk az első rajtokat, ahol az összes női versenyző és a juniorok rajtoltak. Először egy a pálya egyetlen izgalmas szakaszára mentünk, ahol egy elég vastag fadarabon kellett átugratni/átgurulni/áttolni, kinek vérmérséklete és tudása alapján. Az fenti képben az a legmókásabb, hogy ez volt a legelső kép, amit ott csináltam, különösebb nekikészülés nélkül, utána persze csak hosszas kísérletezés után találtam olyan beállításokat, amik tetszettek.

Azt már korábban is olvastam, hogy a pálya gyors és nincsenek benne durva emelkedők vagy lejtők, de arra nem számítottam, hogy ennyire könnyű lesz. Nem a fenti fadarabot leszámítva se technikás, se szivatós részek nem voltak, gyors, lapos, döngölt talajú pálya volt, így az eredeti körszámot megtoldották a legtöbb korosztályban, hogy kijöjjön a szükséges versenyzési idő a végén.

Az unalmas pálya okán nagyjából mindehol kiszámítható volt, hogy melyik íven fognak menni a versenyzők, nem nagyon volt értelme variálniuk. A lenti képen egy (nekik) balos kanyart akarnak a srácok bevenni, valamiért azonban ők úgy gondolták (egyedüliként aznap), hogy ehhez megkerülik a nagy fenyőt, aminek a tövében raktam le a vakut. Pár gondolattal az exponálás után fogtam fel, hogy mindjárt nekimegy a vakunak, de szerencsére valahogy ki tudta kerülni.

Gyönyörű napsütéses idő volt, 14-15 fok, ideális bringás és fotózós idő, igaz, a vaku néha elkelt egy kis derítésre a félig szembejövő napsütés miatt.

Miközben én az egyik vázat használtam, odaadtam Beának a másik vázamat, hadd játsszon vele. Az egyik képe nagyon tetszett, nagyjából hasonló volt, mint a fenti, csak bringás sötét volt azon. Így gyorsan felraktam a vakut az állványra és vártam. Kb. a harmadik bringásnál sikerült eltalálni a megfelelő erősséget és irányt a vakunál, ez lett belőle, köszi Bea az ötletet.

Kedvenc megoldásom - avagy szegény ember vízzel főz. Mivel csak egy vakut tudok vezérelni egyelőre, sokszor próbálok azzal játszani, hogy az egyik oldalról a nap világít, a másik oldalról pedig a vaku - ez történt a fenti esetben is. Van, amikor tökéletesen sikerült (mint ezen a képen), van, amikor nem igazán. A fenti képen ugye más a két fényforrás színhőmérséklete (vaku vs. nap), így szegény srác egyik oldala hidegebb, kékesebb, mint a másik. Két lehetőség van ilyenkor: vagy állítunk a Nap kelvin értékén vagy teszünk egy CTO színmódosítót a vakura. Az utóbbi nyilván egyszerübb valamivel.

Újabb fontos dolgot tanultam. Elég régóta csinálom ezt a bringafotós dolgot, de a pánolós képeknél az esetek 99%-ban csak a téma közepe sikerül élesre, ami azt jelenti, hogy a bringás feje legtöbbször életlen. A fenti képennél azonban kicsit derítettem a vakuval és a jelek szerint ez pont elég volt ahhoz, hogy éles legyen a srác feje is. Most arról ne beszéljünk, hogy mit szólhatott ahhoz, hogy az ugrató közepén szembevillantja valaki.

Sok év bringázás után sem értem egészen pontosan, hogy mi hajt embereket pontosan, hogy őrültségeket csináljanak. Nekem legalábbis őrültségnek tűnt 4 kört letekerni - ugyanis az első kör elején a szemünk előtt esett a srác olyan szerencsétlenül, hogy pont a nyerge tört le. A fenti kép az utolsó körben készült, nem adta fel, végigment, a kudos jár neki mindenképpen. Nem mellesleg eszembe jutott Parti Andris is, aki a 2006-os Bajnokságot úgy nyerte meg, hogy az utolsó két körben nem volt nyerge.

Az elitek versenye még az unalmas pálya ellenére is élvezetes volt, mert nyolc körön keresztül ment együtt 5-8 bringás, bolyban, mintha egy vonatot néztünk volna, elég impresszív látvány volt.

A fentiekből kifolyólag mindenki sprintbefutóra számított, de végül Jody Crawforth pár másodperccel elhúzott attól az Oli Beckingsale-től, akit néhány éve otthon is láthattunk a pilisborosjenői kupafutamon.

Technikai okokból nem tudtunk ottmaradni a seniorok versenyére, így egy gyors nottinghami ebéd után indultunk is vissza Londonba a nagyon csúnyán összeszart autóval - rossz fa alá parkolhattam, ennek köszönhetően ugyanis az autó hátsó részét gyakorlatilag összefüggő szarréteg borította, nem tudom, milyen madarak lehettek ezek, de hogy valami nem volt rendben az emésztésükkel, az is biztos.

Hát így:

Nemrég volt ez a poszt a kerékagyon, miszerint minek rak valaki egy luxussportautóra bringatartót. Hát ezért, pl. el tudja vinni a bringáját a bringaversenyre.

Múlt héten csütörtökön voltam egy erdekes magazin bemutatóján. The Ride a címe, lényegét tekintve pedig kerékpáros playboyként tudnám leírni.

160 oldal, gyönyörű tipográfia és layout, gyönyörű fotók és rengeteg kiváló cikk. Városi bringázás és downhill versenyek békésen megférnek egymás mellett, az írások pedig hol novella-szerűek, hol szokatlanul jól megírt versenybeszámoló a világ egyik legjobb downhillesétől (Greg Minnaar).

Szívemnek különösen kedves, hogy a nagy és felejthetetlen John Tomac is írt egy rövidet, aki őt nem ismerné, annyit érdemes tudni róla, hogy ő az egyelten, aki cross countryban és downhillben is világbajnok tudott lenni, a sport egyik legnagyobb legendája.

A bemutató szó persze enyhe túlzás, egy észak-londoni kocsma teraszán lehetett az újság art direktorától (aki civilben a Wired-nél dolgozik) lehetett venni diszkont áron példányokat és beszélgetni hasonszőrű bringabuzikkal.

A hely természetesen bővelkedett szebbnél szebb bringákkal, amelyek a közeli kerítéshez voltak nekitámasztva, a lila Fat Chance bringát majdnem megkönnyeztem.

Ha valakit érdekel a dolog, itt megrendelheti, postaköltséggel együtt is csak 13 font, szerintem mindenképpen megéri.

Miután megvettem 44 fontért még tavaly azt a kis kütyüt, ami összeköti a Canon 580 EX vakumat a pocket wizardokkal, nagy volt az öröm, ami sajnos nem tartott sokáig. Az 580 EX villanásának erejét ugyanis nem nagyon tudom szabályozni manuális módban (az EXII.-vel semmilyen gond nincs) - nem tudom, hogy ez mennyire általános és mennyire csak az én példányomra igaz, mindenesetre a sokadik kudarc után merült fel, hogy kéne akkor még egy vaku.

Egy új EXII úgy 130e forint körül kapható, válság van, majd máskor, úgyis jön állítólag az új nemsokára. De akkor mit?

A David Hobby által írt Strobist L101-et valószínüleg mindenki ismeri, aki valaha is túrt a téma kapcsán a neten. Ebben pedig megemlítődik egy bizonyos Nikon SB 24/26/28 vaku, mint a szegény ember olcsó manuális vakuja. A posztot 2006 áprilisában írta Hobby, miután pedig elkezdett zakatolni a strobist mozdony, mindenki rágyógyult az olcsó vakukra.

Mindez azt jelentette, hogy az addig fillérekért (30-35 dollár) kapható vakuk ára megsokszorozódott - már ha lehet egyáltalán kapni.

Az angol ebay-en néha feltűnik egy-egy darab és horribilis árakon (60-80 font) találnak gazdára - mindez csak a strobistnak köszönhetően.

Sok heti eredménytelen licitálás után eszembe jutott, hogy érdemes lenne megnézni a németeknél is, itt már jóval barátibbak az árak, az egyik vakunál 30 eurónál jár a licit, persze, majd meglátjuk, hol áll meg a vége, de ez eddig mindenképpen biztató.

És akkor megtörténik az elképzelhetetlen: lesz egy Nikon márkájú fotós felszerelésem :)

Update: sajnos elvitték előlem, 61 euróért, de nem csüggedek.

Pekingben az egyik napon a Velodromban, a pályaversenyek során mellettem ült egy nagyon kedves amerikai család.

Mivel szinte az egész napot együtt töltöttük, elkezdtünk beszélgetni és kiderült, hogy egy amerikai srác, bizonyos Taylor Phinney szülei és testvére. Kiderült, hogy az egyéni üldözős számban versenyzett a srác, de "csak" a 7. lett, egy másik futamban esett eggyet, de már jól van és hogy ő a jövő reménysége.

Gondoltam, mindegyik fiatal bringásra ezt mondják, de azért lefényképeztem őket. Később feljött hozzánk a lelátóra maga Taylor. Kedves, szimpatikus srác volt, a nap további részét ott töltötte.

Most meg világbajnok lett, ugyanabban a számban. Ha jól sejtem, this is the beginning of a beautiful career.

Nicola
43