Régi képeket rendezgettem és előkerült egy tavaly májusi bringafotózás. Ezt a sorozatot több, mint másfél éve őrizgetem, de mindig volt valami fontosabb, amit meg kellett csinálnom.

Krisztával pár héttel korábban ismerkedtem meg és első talákozásunk alkalmával nagy büszkén mutogatta a frissen festett rózsaszín fixijét.

Két szempontból is fontos találkozás volt. Egyrészt kipróbáltam és utána akartam magamnak egy fixit. Másrészt annyira tetszett a bringa, hogy felajánlottam, hogy fotózzuk le valahol. Már nem emlékszem, kinek az ötlete volt, de végül egy hosszú hétvége egyik napján a MüPánál kötöttünk ki.

Itt volt az első helyszín, a vízesés-jellegű szökőkút. Egy darabig gondolkodtunk, hogy felrakjuk-e a bringát, majd végül feldobtuk és elkezdtem kattintgatni. Nem kellett sokáig várnunk, mire a rend éber biztonsági őrei megjelentek és udvariasan megkértek, hogy vegyük le a bringát. Teljesen normálisak voltak, de hiába kérleltük őket, mondták, hogy bentről figyelik őket, nem lehet, így pár kép után mentünk is tovább.

Itt elég sokáig próbálkoztam kihozni valami érdekeset a váz és a mögötte levő vonalak játékából, de ez kevéssé sikerült, legalábbis mostani szemmel már így gondolom.

Egy újabb kép, ami nem sikerült a legjobban. Ismét a vonalakkal szerettem volna játszani. Én lefeküdtem a földre, Kriszta pedig a talajjal párhuzamosan tartotta a bringát kb. mellmagasságban. Azonban vagy az ég volt túlexponálva, vagy a bringa alul (mint itt). A külső vaku nem volt nálam, úgyhogy ezzel a képpel is csak annyit értünk el, hogy a rakodóöböl biztonsági őre, ismét udvariasan, megkért, hogy bármit is csinálunk itt, azt ne itt csináljuk.

Ez már a Lágymányosi híd alatt készült, ezúttal konfliktus és gond nélkül, háttérnek érdekes graffittiket használva

Elég nyilvánvaló képi vicc, utólag annyira nem vagyok rá büszke, ott mókásabbnak tűnt.

A háttérben a csepeli hév látható, a bringát pedig szerencsésen megtartotta egy használaton kívüli fémszerkezet rácsa.

Mindenkinek megvan az az érzés, amikor valami visszafordíthatatlan történik és te érzed, hogy meg fog történni és semmit sem tehetsz ellene? Na, ez egy ilyen helyzet volt. A híd lábán volt egy 3x3 méteres betonkocka, amire fel tudtam kapaszkodni, gondoltam, innen kiváló képeket fogok csinálni a bicikliról. Kriszta fel is adta a frissan festett és összerakott fixit, nekitámasztottam a kiálló vasdarabnak és elkezdtem kattintgatni. Egyszercsak egy fuvallat felborította a biciklit ami lebucskázott a betonkocka mellé. Én slow-mo-ban láttam az egészet és csak a fejemet tudtam fogni, a bringát már nem. Le se mertem nézni, de Kriszta vidáman konstatálta, hogy semmi baja a bringának.
Gondolom, azt nem kell mondanom, hogy a képek nem lettek különösebben jók, úgyhogy nem érte meg a macerát az egész.

Nem tudtam szabadulni a vonalak vonzásából, ezúttal az én régi versenymontim és a gyönyörű, légies fixi közötti kontrasztot próbáltam elkapni, több-kevesebb sikerrel. Eközben Kriszta pisilni ment a MüPába. Hosszú nap volt, sok izgalommal.

Gobbi Hilda is futár volt, rakta is nyélen.

Itt pedig már az emlékkép készül a 365 napos önarcképprojekthez, némi quesadilla után a Balettcipőnél.