Ahogy pénteken már írtam, csütörtökön sikerült megvalósítani nagyjából egy régóta érlelődő fotózást, ahol éjszaka szerettem volna valamit visszaadni a városi bringázás hangulatából.

Este fél 9-kor találkoztunk az MTA előtt parkolóban és ott volt mindenki, ahogy kitaláltam: Fruzsi, a vakus-autó, Nóra, a kamerás autó, Zöld, a vakutartó, Kriszta, a modell és Gábor, a dokumentátor/mindenes.

Készültünk sok teával és forrócsokival, de ekkor még senki nem kérte - később, amikor már szerettek volna inni, már nem volt meleg a tea és a csoki sem volt már forró.

Az időpontválasztás ugyanis nem volt a legszerencsésebb. Ugyan nem esett sem hó, sem eső, de 2 fok volt és ebben az időben kellett volna Krisztának rónia a köröket a Gresham Palota előtti fura körforgalomban. Kriszta sajnos nem talált megfelelően meleg lábbelit, így hamarosan átadta a stafétát Zöldnek, aki innentől zokszó nélkül rakta a köröket, Riszpekt!

Az első képeket oldalról képzeltem el, szemből megvilágítva (erre kellett a Fruzsi-autó), de annyira bemozdult a kezem, és annyira kiszámíthatatlan volt a forgalom, hogy ebből alig 1-2 sikerült valamennyire. Ezek után megpróbálkoztunk egy másik beállítással, itt Nóráék Mazda 5-ösének csomagtartójában lógva próbáltam szemből fotózni az egyre pirosabb orrú Zöldet.

Ez már jobb volt, de pont a kanyarban, a legérdekesebb, de sajnos legsötétebb részeken veszítette el az objektív a fókuszt, így volt jópár üres körünk.

Az egyiknél utólért egy rendőrautó minket. Mindenkiben megfagyott a vér (mintha nem lettünk volna már eleve megfagyva) és lelki szemeink előtt megjelentek a családtagok, amint összegyűjtik az óvadék összegét és kihoznak minket az előzetesből, de szerencsére csak ledudált minket a rendőr, mert haladni szeretett volna.

Fél 11-kor végül megkegyelmeztem, mindenki fázott már és fáradt volt, és legalább néhány értékelhető kép talán sikerült.

Szeretném mégegyszer megköszönni ennek az öt embernek mégegyszer, hogy rámáldozták egy szabad estéjüket, és hajlandóak voltak velem fagyoskodni aznap este. Jó érzés volt, hogy elhitték, hogy érdemes lehet, hogy lehet, hogy tudunk valami jót csinálni. A képekkel messze nem vagyok elégedett, de ez volt a maximum, amit az adott körülmények között ki lehetett hozni, egyértelmű, hogy ezt nem késő novemberben kellett volna csinálni.

És külön köszönöm Fruzsinak, aki nap mint nap hajlandó elviselni, a mindenféle kényelmetlenséget jelentő, bolond ötleteimet.