Úgy három körül értem ki a pályára. A pálya ismét a város közepén helyezkedik el egy sportközpontban, amelynek központja az a velodrom, ahova a méltán híres Párizs-Roubaix egynapos verseny befutója érkezik.

Ennek a sportcentrumnak a kerítései között található meg a pálya. Amikor először megláttam, kicsit fintorogtam is magamban, gondoltam, megint egy gyors, de nem igazán technikás pálya lesz, mint tavaly a tabori. Ez nagyjából igaz is lenne, de körbejárva a pályát kiderült, hogy van két igazán durva lejtő. Alaphelyzetben is elég meredekek lennének, a bokáig érő sár már csak izgalmasabbá teszi.

Az út Roubaix-ba több mint egyszerű volt. A vonat két óra alatt Lille-be ért, három kelekótya angol nővel ültem egy helyen, eseménytelenül telt az idő.

11:25-re már Lille-ben voltam, a vonatállomáson van a megállója a piros metrónak, ami kivisz Roubaix-ba. A jegyvételnél megakadtam, mert nem volt nálam aprópénz, de egy francia pár kisegített, nemcsak pénzzel, de tanácsokkal is. 

Nagy segítség mondjuk nem volt, mert ahelyett, hogy felszálltam volna a metróra és egyenesen ide jöttem volna a szálláshoz, felültettek egy másik metróra, mentem egy megállót az ellentétes irányba és utána egy villamossal jöttem ki - ugyanoda. Teljesen rendben volt persze így is, legalább láttam valamit a városból, és legalább már tudom, hogy max fél óra lesz eljutni a hoteltől a vasútállomásig. Ami durva, hogy négy és fél óra alatt jutottam el lakástól lakásig, gyakorlatilag két átszállással, a legtöbbet Londonban kellett gyalogolnom, a metrómegállóig a lakástól. Nem semmi.

Most megyek ki megnézni a pályát, este szabadfoglalkozás. Lehet, hogy benézek Lille-be sütizni vagy ilyesmi.

Nos igen, a vonat, amivel Lille-ig megyek, valójában Disneylandbe megy, mint kiderült, így már érthető a gyermekes utazók meggyőző fölénye.

Az vonatra ugyanúgy be kell csekkolni, mint egy repülőre, van útlevélvizsgálat is, és a vonatra is csak 20 perccel indulás előtt lehet felszállni.

Amit most mindjárt meg is teszek.

Ahogy korábban már írtam, a hétvégén Roubaix-ba megyek, a híres egynapos verseny befutójának helyszínére. Holnap reggel 8.35-kor indul az vonatom Lille-be, az Eurostar elvileg két óra alatt odaér, Lille-ből pedig metróval el lehet jutni (az infóért köszönet eszpeenek :-) Roubaix-ba.

A jobboldalra kitettem a twitter dobozt, ott lehet majd folyamatosan követni az eseményeket, netkapcsolat függvényében pedig itt majd blogon is frissül a tartalom.

Drukkoljatok, hogy egy margarinszállító-kamion se gyulladjon ki a Csalagútban.

Már másfél hete kint vagyok, de mindennap meglepődök, hogy milyen hihetetlen bringás paradicsom van itt, aminek hamarosan szentelek majd egy posztot, de addig is bemutatom új pajtásomat, a Trek Soho S-t.

Fruzsinak január 10-én volt a születésnapja (azt nyilván nem mondom meg, hányadik), ebből az alkalomból kapott egy londoni repülőjegyet ajándékba, hogy együtt tölthessünk egy hétvégét.

A csavar az egészben annyi volt, hogy nem tudott róla, úgy tudta, hogy a hugomat kell kivinnie a reptérre, és csak ott tudta meg, hogy hol is fogja valójában tölteni a hétvégét.

Ez meg néhány kép a hétvégéről. Remélem nektek is jó hétvégétek volt - itt gyönyörű idő volt és még az Orangery-be is eljutottunk, ami egy teázó a Kensington parkban. Amikor még itt lakott a királynő, itt termesztették az ellátásához nélkülözhetetlen citrusféléket, innen a név. Most egy gyönyörű étterem/kávézó/teázó, gyönyörű kilátással a parkra. Ha Londonba jártok, feltétlenül érdemes megnézni, Queenspark metrómegálló (Central line)

23 kört tettünk a Roosevelt téren egy hideg novemberi napon, mókás volt és nagyon hideg. Köszi Krisztának, hogy állta a sarat.

Egy mókás bringa, amit az Andrássy úton rakott ki az őszi Critical Mass napján egy bringabarát kávézó tulajdonosa, garantáltan elgondolkoztatva minden arrajárót, legyen az bringás vagy gyalogos.

Egy másik Krisztás projekt: egy japán pályabringa ott, ahova való: pályán. Millenáris, január, -5 fok. Egy mókás, de hideg nap volt az is.

Újra a Millenáris, ezúttal a pálya OB, az egyik kedvenc képem idénről, kár, hogy csak az utolsó nap délutánjára tudtam kiérni.

A kakukktojás: Kifli kutya. Nem bringás, de nagyon édi. Azóta nagyobb lett, de ugyanolyan bolond(os) maradt, hála istennek.

Késő ősszel Andrissal stúdióba vonultunk, én szerettem volna kisérletezni és végre nem a hidegben kellett kint lenni. Az eredménnyel nagyjából elégedett voltam, főleg, hogy először dolgoztam komoly stúdióvakukkal.

Sven Nys, érthetően, elégedetlen volt a tabori verseny után.

Az év meze versenyen Lene Byberg nyert, csodás rózsaszín meze kiemelte a női mezőnyből.

Kedvenc IT-sünk, András már nagyon várta, hogy elinduljon az őszi Critical Mass.

Parti Andris négy óra kemény tekerés után megnyeri a maraton Magyar Bajnokságot Nagykovácsiban.

Így január elejéről visszagondolva valahogy hihetetlennek tűnik, hogy idén volt az olimpia pedig. Szép volt, jó volt, de jó volt hazajönni - valószínüleg nem vagyok elég urbánus ekkora tömeg tartós elviseléséhez.